Egy kis nád- és répacukor (szacharóz C₁₂H₂₂O₁₁) sztori

Kérdésként merülhet fel, hogy miért is érdekel bennünket évek óta a mesterséges (fehér és barna)cukrozás. Ez főképp azért érdekes, mert a cukorfogyasztás kis idővel akár jelentősen ronthatja a cukorfogyasztásra érzékeny beteg állapotát (hasonló tapasztalatról számoltak be édesítőszerrel kapcsolatban is). Emiatt célszerű kialakítani a hozzáadott cukrozás maximumát. Az elsősorban energiát adó szénhidrátokat/cukrokat más formában próbáljuk szervezetünkbe bevinni. Számunkra az ugyancsak problémás tehéntejjel kombináltan sajnos akár jelentős megingást okozó ’kettős-koktélok’ lehetnek: kakaóital, puding, palacsinta, vagy a fagylalt.

Alábbiakban életünk egyik ’fő táplálékának’ tartott cukor és cukrozás történetéről szeretnék a teljesség igénye nélkül némi betekintést nyújtani. Gyártók a csomagoláson a cukor mértékletes fogyasztását ajánlják, nálunk ez más megvilágítás alá esik.

E

gyszer volt, hol nem volt, volt az indiai cukornád, amelyből készített kristályos fehér anyag a mesés keleten ritka, drága-édes-bűvös luxuscikk volt. Közönséges halandók nem sokat hallottak felőle, e nélkül nőttek fel és élték le földi életüket. Az ókori bölcsek híres könyvei (Mózes öt könyve, Ji Csing, Manu Törvénykönyve, A Sárga Császár belgyógyászati tankönyve) nem tesznek említést a fehérített cukorról, habár keleti kútfők említik, hogy pld. Kína hadisarcként cukornádat követelt Indiától.

A négy alapíz közül az édes íz ösztönös kívánata a legerősebb. Az édes nyers és aszalt gyümölcsben lévő természetes cukrok, az ásványi anyagok és vitaminok mellett jelentik a kellemes ízt, feltöltő energiát, jelképe lehet akár a paradicsomi ’édesalma’ leszakasztása is. Amikor a cukornád megért mozsárban összezúzták, természetes folyós állapotában kenyérfélével, főzelékkel kis mennyiségben fogyasztották. Ha megszikkadt, akkor sószerű fehér ehető anyaggá vált. Innen származik a neve: indiai só, khanda, azaz  kandis. Értékes, tisztított fehérített állapotát élénkítő gyógyszerként a kiválasztott gazdagok ehették pénzes erszényükhöz mérten. Indiát is hódító makedón Nagy Sándor katonái i.e.325-ben egyfajta mézféleségként írták le, hiszen szavuk sem volt rá, nemhogy kóstolhatták volna addiglen az európai kontinensen. A cukornád latin nevét i.sz.1 században élt Diszkoridész írta le megszilárdult mézféleség, azaz saccharum (majd sucrosum - cukor) néven.

Időszámításunk után 600 körül a Perzsa birodalom dzsondisápuri egyetemének orvosai és gyógyszerészei találták fel, hogy a cukornád leve besűríthető, finomítható, így azután eláll és nem erjed meg. A Kínai császárságban tej hozzáadásával is fehérítették. A Perzsa birodalom hanyatlásával a 800-as évektől az iszlám tudósai vették át azt a titkos eljárást, hogy a cukorból valamiféle orvosságot lehetett előállítani. Míg az iszlám hódító kalifája egy zsák datolyával, árpával és egy vizestömlővel lovagolt be Jeruzsálembe, addig utóda Velid kalifa nem élt ’finoman szólva’ igazhitű erkölcsös életet, bort ivott, disznóhúst evett és rászokott a cukros italokra. Korabeli európai utazó beszámolója alapján az arabok harci kedve is lehanyatlott a cukorfogyasztás elterjedésével és hasonlót vélnek a szentföldi keresztes seregek harci moráljának lanyhulása esetében is (ld. alább a hormonális hatást), Egy 13. századi oklevélben ím ez szerepel: “a gonosz szaracénok országaiban nagy mennyiségben termő cukor busás haszonhoz és tetemes adóbevételhez juttatja a szultánt. Amennyiben a keresztények elfoglalnák ezeket a területeket, az érzékeny csapást mérne a szultánra, a keresztény világ cukorellátása pedig biztosított volna…” Ezidőben az európai uralkodók saját kárukon arra is rájöttek, hogy követeik a cukorfüggés miatt lefizethetők.

Az 1400-as években az európai cukorhajsza élén a portugálok álltak. Ezidőben az arabok már az Ibériai (spanyol) félszigeten is meghonosították a cukornád ültetvényeket. A nagy földrajzi felfedezéseket rejtett cukornádmezők afrikai felkutatása is indukálta. Amerika felfedezésekor pedig megindultak az afrikai néger rabszolgaszállítmányok. A cukornádtermesztés másik termékeként aztán hamar elkészítették a rumot is. Mintegy 20 millió néger rabszolga haláláért az embertelen munka, cukor és rum hatását vélik kutatók. Persze mindennek alapja a mértékletes fogyasztás -mondhatnák.

A hollandok 1500 körül szálltak be a cukorbizniszbe, Antwerpenben cukorfinomítót építettek. Még mi a törökkel hadakoztunk (és átvettük a kukoricát is), addig Spanyolországban a cukorkereskedelem és a gyarmatrablás profitjából fényűző paloták épültek. Az 1700-as években rabszolgatartó ellenérzések miatt megjelentek az első halk, de vakmerő lelkiismereti filozófiai, vallási ellenérzések. Ellenük a kellő hatalmi retorziók sem is maradtak el.

A brit birodalom is hamar cukorfüggővé vált, a középkor első felében királyi luxuscikk, majd 1700-as évekre szinte tömegáruvá vált. Bizony bekerült a világ legkiválóbban fenntartott (és élelmezett) civilizált brit haditengerészet menüsorába is. <-Még, hogy ez lenne oka betegségeknek, méghogy a király rosszat akarna?> Bizony volt éppen egy-két nem kívánt járvány, de ezt részben a citrom és a savanyított káposzta fogyasztatásával esetenként valamelyest orvosolhatták, volt eredménye a természetes vitamin utánpótlásnak. Orvosok előtt viszont kézzel foghatóan megjelentek a detektálható bajok, skorbut, bőr és emésztőszervi problémák, heveny tüdővész, védekezési <immun>gyengeség miatti tömeges halálozások, emiatt sikertelen hajós expedíciók, stb. Ezek erőteljesebben (alultápláltság mellett) a cukorszállítmány érkeztét követően lángoltak fel. Próbálhatta is egy-két királyi háziorvos a profitérdekelt uralkodónak ecsetelni, hogy a <-fenséges királynak a jelentkező testi és viselkedési bajai éppen ettől vannak! Biza’ elérte volna még a máglyára menőt.> Emellett a foganatosított “boszorkányüldözések” a felvilágosodás korában is aktualitásban maradtak, de idővel veszítettek ismert kegyetlenségükből. Sötétebb évtizedekben bizonyos erkölcsi eltévelyedés (és fogjuk a méhekre, mint mézkórt) kísérő jelenségeként írták le ezeket a betegségeket. A XIX. századra a drákói szigor valamelyest enyhült, inkább jogi és pénzügyi hercehurcák következtek.

Katonai blokád miatt a XVIII. sz.-i Franciaországban kísérletet folytattak egy ’olasz paszternákfélével’, majd Napóleon tudósa B. Desselert 1812-ben kidolgozott egy új módszert, amellyel az igénytelen babilóniai cukorrépából egy újfajta cukormasszát sikerült előállítani. A Francia Becsületrend sem váratott soká magára. Ez az emberi jogokra akkor valamelyest érzékenyebb angoloknak azért sem jött rosszul e találmány, mert erkölcsi megfontolásból nem a rabszolgatartásból származó árut kellett a konkurens Amerikából, vagy a gyarmatokról beszerezni. Maguk is meg tudták termelni a szigetországban.

USA kubai gyarmatán a cukornádból kinyerhető cukor a technológiai eljárások folyamán egyre olcsóbb, és tisztább lett, ezzel arányban az indukált fogyasztás is jelentősen növekedett. Amikor 1920-ban a derék kormány alkoholtilalmat vezetett be, a cukorfogyasztás drámaian megnőtt. Éles szemű fogorvosok már láthatták a romlás következményeit (Dr Boesler 1912): “A modern cukorgyártás vadonatúj betegségeket hozott magával. A kereskedelmi forgalomban található cukor nem más, mint tömény, kristályos sav. Amikor a régi időkben még olyan drága volt, hogy csak a tehetősek használhatták, az ország gazdasága szempontjából nem volt jelentősége. De most amikor olcsó és tönkretette az embereket, ideje széleskörű felvilágosító kampányba kezdeni…” Korábban Mark Twain híres író így jellemezte a helyzetet: “..mint a legtöbb gyerek akinek bácsikájának cukroshordója volt: beteges, bizonytalan, nyűgös és problémás gyerek –aki jobbára allopatikus gyógyszeren él”.

Az alkohol és cukorgyártásból részesülő adóforintokból a fennálló állam is részesedik. Különösen az USA-ban időnként lángolt fel élelmezés-tudományi, orvosi és gazdasági vita a cukorfogyasztásról és ennek akkor nyilvánvalóvá vált káráról is. Ezek hatására esetenként tömegek tértek át természetesebb táplálkozásra, melyben hangsúly van a teljes kiőrlésű gabonát is tartalmazó ételeken, több nyers zöldség, gyümölcs, erjesztett tejtermékek fogyasztásán, a cukrozás és alkohol fogyasztás erőteljes csökkentésén, stb. Akinek elméjében csírát vertek a vita érvei és ellenérvei, azok átalakították életüket. Megjegyzendő még, hogy olyan gazdaságilag nehéz, háborús időkben, amikor a cukrot kis mennyiségben jegyre adták, bizonyos korábbi betegségek nem jelentkeztek olyan nagy számban. Mintegy 100-120 éve megindult a kutatás a reformtáplálkozás valódi tudományos alapjai iránt (kezdetben állatkísérletekkel - dr. Eijkman), megismerték az élő-vitaminokat, amelyek pld a hántolatlan gabona csírájában és a héjában találhatók (pld. természetes B-vitaminok). Még néhány megfigyelés álljon itt ezzel kapcsolatban:

 “A teljes értékű gabona az évszázadok során fokozatosan alakult át finomlisztté, és az általa létrehozott degeneráció is fokozatosan ment végbe. Ez a hanyatlás azonban nagyon gyorsan elérte a Keletet. A fényezett fehér rizs újdonság volt: modern, kifinomult, civilizált. Ahol a modernizáció volt a szempont, mindenütt elfogadták. Ám nem sokkal a megjelenése után váratlanul egy új tünetcsoport ütötte fel a fejét. Ezeket az új szimptómákat egységesen beriberinek nevezték el, ami szingalézül gyengeséget jelent. (…)“Amikor a fehér rizs megjelenését követően kitört Japánban a beriberi, az egyszerű emberek közül sokan rájöttek, mi a megoldás. A hagyományőrző szokások szerencsére még annyira elevenen éltek az emlékezetükben, hogy tudták, vissza kell térniük a hagyományos teljes rizsszemekhez. A módszer minden esetben gyógyulást hozott…”. (…) Amikor a japán hadihajókon bevezették a finomított fehér cukrot és a fényezett fehér rizst, a beriberi úgy csapott le rájuk, mint a britekre a skorbut….”<Bennszülöttek szavajárása>: “Ha fehér rizst és cukrot eszel beriberi-t kapsz, Egyél barna, fényezetlen rizst, és meggyógyulsz!” (…)“Japán császárok személyes példával próbálták megtanítani ezt: mindig kizárólag barna rizst ettek.”