Tavaly tavasszal kezdődött. Egy este, vacsora közben vettem észre, hogy alig tudok rágni, nyelni és olyan lett a beszédem, mintha holtrészeg lennék. Mivel pedig rég nem ittam semmi szeszt, eléggé megijedtünk. Egy 67 éves ember mire gondol rögtön? Agyvérzés!! Hívtuk az ügyeletet, az ügyeletes orvos is erre gondolt, azonnal korházba utalt. Gyorsan összepakolt a feleségem, a fiam pedig már vitt is a Dél-pestibe talán ez volt a szerencsém? Itt ugyanis néhány óra alatt kész volt a diagnózis: szó sincs agyvérzésről, ez bizony myasthenia gravis, azt hiszem ez a gyorsaság volt a szerencsém. Kaptam gyógyszereket, infúziót, megszűntek a tünetek, - mehettem haza. De korai volt az öröm! A gyógyszerek pontos szedése ellenére három nap múlva ismét jött a beszédzavar, a rágási, nyelési nehézség és még hozzá kettős látás, sőt időnként nem tudtam a szemem kinyitni, - és persze újra a rémület. Vissza a korházba, ahol a gyógyszerek és infúziók ellenére tovább romlott a helyzetem. Szilárd ételt egyáltalán nem tudtam enni, kefireken, tejfölökön, mindenféle pempőn éltem és még ezekkel is gond volt a nyelési nehézségek miatt. Ezeket az ételeket is folyton félrenyeltem és majd' megfulladtam a köhögéstől. Aztán a betegtársak rémtörténetei!! Lassan kialakult bennem a meggyőződés, hogy már soha többé nem leszek jobban. Beszélhetett nekem a kezelőorvos, a család, bíztathattak a barátok, - senkinek nem hittem el, hogy majd lassan jobb lesz, csak türelem kell hozzá.

Közben a feleségem felvette a kapcsolatot Oroszváry Mártával és a MEOSZ Önsegítő Betegcsoporttal, akiktől erős lelki támaszt, sok jó tanácsot kaptam, amit ezúton is szívből köszönök. Időközben háromszor szűrték át a vérem, továbbra is kaptam a gyógyszereket, infúziókat,

- semmi javulás. Úgy éreztem, nem törődnek velem eléggé, hiszen múlnak a napok, és nem változik semmi. Ha egyáltalán ki tudom nyitni a szemem, két lámpa, két torony, két ajtó, két folyosó, ami még nem is egy irányba megy. Lefogytam 27 kg-t és olyan mély kétségbeesés vett rajtam erőt, hogy már élni sem akartam igazán. Sokszor megfordult a fejemben, hogy nem is olyan magas a függőfolyosó korlátja, ha átlépnék rajta, mire leérek az ötödikről, megoldódna minden. Szerencsére ezt az ostoba lépést nem tettem meg! Azután egyik éjjel azt vettem észre, mindenből egyet látok, s lassan megindult a javulás. Hazaengedtek. Fokozatosan elmaradtak a tünetek. Micsoda ünnep volt, mikor először tudtam úgy ebédelni, hogy az ételt nem kellett pépesíteni! Mikor először mertem egyedül kimenni az utcára, mert már mindenből csak egyet láttam! Az még egy nehéz időszak volt, amíg a Medrolt szedni kellett. Megritkult kissé a hajam és a karomon olyan sérülékeny lett a bőr, hogy ránézni sem lehetett, mert rögtön felszakadt és csúnyán vérző seb lett rajta. De a gyógyszerekből egyre kevesebbet kellett szedni, ma már csak napi 200 mg Imuránt kapok. A hajam visszasűrűsödött, a bőröm már nem sérülékeny, a myastheniával kapcsolatban teljesen tünetmentes vagyok. Igaza volt kezelőorvosomnak, Dr. Prendl Beatrixnak, amikor türelemre intett. Ma, 2007 szeptemberében, már majdnem egy éve teljesen jól vagyok, amit kezelőorvosomnak is szívből köszönök. Nos, hát ennyi az én történetem kedves betegtársam. Úgyhogy gyere ki az elkeseredés mélységes gödréből! Most már én biztatom elkeseredett betegtársaimat: betartani a kezelőorvos utasításait és türelem, türelem, türelem! Van remény!

                                    Vicha Jenő, Üllő 2007. szeptember